|
|
 |
|
Bob és Walt, mint két igazi jótestvér, minden percüket együtt töltik, bár ha akarnák se tehetnének másként, mivel egy születési rendellenesség folytán az oldaluknál összenőttek. Amit más fogyatékosságnak tekint, őket egyáltalán nem zavarja, sőt különbözőségeik ellenére nagyon jó párost alkotnak. Bob (Matt Damon) ugyan valósággal reszket a szerepléstől, mégis beleegyezik, amikor a színészi karriere vágyó Walt (Greg Kinnear) Hollywoodban akarja kipróbálni magát. Némi szerencsének és egy szerződése alól kibújni akaró dívának (Cher) köszönhetően a testvérek hamar felkapott sztárokká válnak, ám a magába húzódó Bobnak egyre kevesebb kedve van azt az utat járni, amit Walt.
Ha Peter Farrelly és Bobby Farrelly neve kerül szóba, a mozibajárók egy része heves utálattal, a másik egy merész poén jóízű felidézésével reagál. A WC-humor két feltétlen híve hírhedt arról, hogy filmjeikben (pl. Én és én meg az Irén) szívesen sütnek el vicceket fogyatékosokról, ezen pedig érthető módon nem mindenki tud nevetni. A dologgal szerintem igazából nincs semmi baj, amíg a fiúk mindezt rosszindulat nélkül, jó humorral teszik, de ha csak az egyik kitételnek nem tudnak teljességgel megfelelni, abból komoly kellemetlenségek következhetnek. Néha korábban is rezgett az a képzeletbeli léc, ám hogy olyan csúnyán leverik, mint a Túl közeli rokonban, arra mégse lehetett számítani.
Az alapötlet ha úgy tetszik, ismét tabudöntögető, ám ezúttal maguk a készítők azok, akik nem tudnak mit kezdeni vele. Farrellyék görcsösen próbálják humorosan megközelíteni a sziámi-ikrek furcsa mindennapjait és az egyetlen, amit ki tudnak hozni belőle, hogy milyen jópofa az, ha két összenőtt ember csinálja ugyanazt, amit egy átlagos. Gyenge a forgatókönyv és tökéletlen a szereposztás, ami pedig kezdetben csupán középszerű, az végül kínzóan rossz lesz. Vicces történések helyett annyira kínosakat kapunk, hogy olykor nehéz a mozivásznon tartani a tekintetünket. A film legtöbb pillanatáról - különösen a drámainak szántakról - ordít a mesterkéltség és sajnos nyoma sincs A nagyon nagy őt jellemző őszinte kedvességnek.
A filmben igen kevés az értékelhető momentum, de ezek közé sorolható Cher önironikus fellépése. Ha kicsit többet lenne jelen, talán miatta érdemes lenne végigszenvedni a majdnem két órás filmet, így viszont csak azt tudom mondani, hogy a nevetésre vágyók inkább válasszanak valami mást. Nincs mit szépíteni, ez a sziámis-poén nem jött be és elég a Tökös tekés-re vagy a Húgom, nem húgomra gondolnunk, hogy felidézzük milyen embertpróbáló tud lenni, ha egy Farrelly-féle vígjáték félresikerül. | |
AJÁNLOM AZ OLDALT
)
